A hónap mottója

"A gép nem a munkást szabadítja meg a munkától, hanem a munkáját a tartalomtól"

Karl Marx

2014. április 13., vasárnap

Hazám

Másodszor futok neki ennek az ügynek, mert az emberben néha addig gyűlik a keserűség, hogy ki kell csordulnia. Először kétezer tavaszán kíséreltem meg, hogy szonettekbe gyűrjem mindezt, de akkor - talán nem volt ennyire tönkrement minden, talán ostobább voltam, talán "ideológiailag nem voltam elég érett", mindegy - nem állt össze a koszorú.
Azóta szétverték az oktatásunkat, egészségügyünket, színházunk, szórakozásunk bulvárrá züllesztették, falvainkat, városainkat, közlekedési rendszerünket tönkretettek, a kizsákmányolás körei véglegesedtek, okosabb ugyan nem lettem, de idősebb igen, és visszataláltam - érettebben, értőbben, több tudással - a marxizmushoz.
A régi változatból mindazonáltal sok minden érvényes maradt, egész strófák kerültek át. Sajnos.
Ez lett az eredmény.
Azért itt közlöm, mert ez nem irodalom, ez politika, osztályharc, ilyesmi.
Csak véletlen, hogy másfél havi gyötrődés után éppen tegnapra lett kész. Viszont ma teszem föl, nehogy valaki azt higgye, hogy valamelyik költőnkkel akarom összemérni ezt a - hm... - teljesítményt.


Hazám
koszorú


Itt ganéhegyek között az emberek
kényszer ritmusára ropják a csárdást:
ringyóként riszál népünk, és kéjeleg.
Pár pojáca poros porondon lármáz,
tragédia helyett botrányt játszanak,
szemünkbe szenny szivárog száz csatornán,
felfogják firkába fulladó falak.
Szűkös terekre tülekszünk gorombán,
talpunk alá terül az örök ugar,
hol elfeledett babonákat fial
a rest elme, ekként űzve unalmát.
Élvezzük korunk megszolgált nyugalmát
ha ránk kattan bolondokháza zárja!
Országunk szemétteleppé gyalázva.


1

…Itt ganéhegyek között az emberek
degeszre híznak a tőke moslékán,
mit a rozsdás vályúba löttyintenek
elibénk pimasz lakájai léhán.
És tiporva, és csámcsogva, és röfögve,
kéjjel behabzsolunk minden szemetet,
mert a ravasz gondosan egy kis bögre
melaszt a korpásvödörbe beletett.

Ha tele a gyomrod, miért rühellnéd,
hogy ólban laksz, és disznó minden szomszéd,
s országunkat disznóóllá tette
bendőnk? Ne lamentálj sokat felette!
Öltsd föl, mi kultúrádból még megmaradt,
– bő gatyád –, és játssz skanzenben díszmagyart!


2

Kényszer ritmusára ropják a csárdást
minálunk, nem önmaguk örömére.
Ez lett védjegyünk, nem is járhatunk mást,
cincog, brummog az „élni kell” zenéje.
Matyóhímzés, orrpecek – egy a vége:
a tőke bennszülötté tehet saját
hazánkban, s még ki is röhög érte.
míg haláltáncunkon megszedi magát.

Sírjaink domborulnak, unokáink
elfordulnak, mert tudják, nagyapáik
hagyták, hogy őseik hantját turisták
tiporják, s markuk baksisért tartják.
Kezedben a múltad és jövőd ára,
költsd a kupiban a hús vigaszára!


3

Ringyóként riszál népünk, és kéjeleg
üzletszerűen, gerincünknek húrja.
perverz kuncsaft ragacsos ágyán remeg.
Ha alánk tesz, Madám Tőke lenyúlja
kapzsin egészen, mit fizet keserves,
mocskos munkánk, s permanganátunk
címén, mellét kasszának nyomva, elvesz
még pár fityinget, míg mi irrigálunk.

Unod, hogy pénzed stricid ellovizza,
és minden undok kis kapitalista,
e kárpát-medencényi kuplerájban,
rothadt magját nyögve hagyja a szádban?
A Capital Cirkusz sátra újra nyílt,
ott világraszóló kunsztja felvidít!


4

Pár pojáca poros porondon lármáz,
Parlamentünk produkciója ennyi.
Botor bohóc, nem bűvész vagy légtornász
honatyánk, száz trükkjében sincs új semmi:
Tőke porondmester úr farba rúgja.
s buta bohóca bambán vigyorog.
A publikum kínjában röhög rajta
úgy, hogy a húgyunk gatyánkba becsorog.

Ha nem tudsz már önfeledten röhögni,
s a lónyálból többet felböfögni,
az ósdi produkciókat rég unod
pattogatott kukoricád elfogyott,,
Elmédet Shakespeare fényesre dörzsölje
ülepedre meg vár színházi zsöllye.


5

Tragédia helyett botrányt játszanak
egyformának látszó, öntelt ripacsok.
Ajkukon mocskossá válnak szent szavak,
ám talentumuk ennyi csak: a mocsok
mocsok marad, nem válik sár arannyá,
de torz ego Aranyt sárrá dagasztja.
Nem a drámát rendezik igazzá,
létünk lesz színpaduk hazug darabja.

Hát nem tetszik, hogy a tőke szólamát
fújja a kar, nem hallhatsz itt semmi mást,
s esténként jelmezes hamisság lép
színre? Maradj csak otthon! A mozgókép
deleje szépen a kanapén maraszt,
s a tévé előtt zombivá suvadsz.


6

Szemünkbe szenny szivárog száz csatornán,
műsorfogyasztók, nem élvezők vagyunk.
Magunkkal egylényegűek nyomorán
szórakozva hagyjuk tunyán, hogy agyunk
addig mossa unalmunk vámszedője,
míg engedelmes fogyasztói nem leszünk
áruknak és tanoknak, így a tőke
bazárjából bármi bóvlit megveszünk.

Ha már torkig vagy, hogy hazug reklámok
közé adagolt silány filmfoszlányok
talmi hőseinek sorsát csócsálod,
napról-napra mások hazudják álmod,
a melóhelyen nem leszel magányos,
szorgos munkást szívesen lát a város!


7

Felfogják firkába fulladó falak
távlatainkat időben és térben,
ablakaik csak rabságra nyílanak,
– társunkra a bérmunka börtönében.
Szobánk cella, lakásunk hálókörlet,
kényszermunka életfogyt az ítélet,
aki beleszületett, ki nem törhet.
Bérünk, vérünk, létünk is a banké lett.

Ha még csak rakod a téglát, a falat,
ha még nem építetted bele magad,
ha nem vagy smasszer saját börtönödben,
ha nem adod fel magad megtörötten,
ha a megunt melóban rég nem leled
örömed, lépj ki, az út elfut veled!


8

Szűkös terekre tülekszünk gorombán,
tehetetlen tömegként közlekedve:
az ember munkába vánszorog kábán,
koránkelésre kárhozottan, este
nyűtt lábon siet haza, hogy vackára
dőljön, halni, s nem pihenni készen.
A tőke mókuskerekébe zárva
út és utas észrevétlen enyész el.

Ha nem bírod a városi mélabút
és felismerted, hogy nincs más kiút,
elrejt talán a nyakas magyar vidék,
mi önmaga zárványaként őrzi még
magát, ha vissza nem riaszt a fura
lét, menedékre lelsz, költözz falura!


9

Talpunk alá terül az örök ugar,
hol ért kalász lengett, csepegett nektár,
dús földünkre immár csak import cudar
gyümölcse jut, és sokezernyi hektár
elhever parlagon. De ha úgy diktál
a piac, máris dízelrepce sarjad
a gyomon, s jövőről álmodik már
falunk, e Hátsó-Európai gyarmat.

Ha torkodon akad a lengyel alma,
ha megnyomorít a hitel hatalma,
ha a teszkóból veszed levegődet,
ha szépen kettévágja legelődet
az adódból rakott autópálya,
vár a templom, térded ott hajtsd imára!



Hol elfeledett babonákat fial
kapzsiságunk, ha hitünk is feledjük,
Mammon oltárán áldozati ital
lesz hamar vérünk, s ítél felettünk
a tőke istene. Pénz himnusza szól
örökre, de fejünkre száll az átok,
amikor hagyjuk, hogy a templomokból
Krisztust korbácsolják ki a kufárok.

Ha zsebed kiforgatta hamis szekta,
arcul köpött egy hithű ateista,
s pártod is lenyúlt tőled valamit,
tán érzed már, ész nélkül mit ér a hit,
tanulni sohasem késő, munkátlan
elméd élesítsd ki az iskolában!



A rest elme, ekként űzve unalmát,
tudománynak a nagy semmit tette meg,
s a kutató megkapja jutalmát
ha e témában tudással tetszeleg.
Ki mindent tud a semmiről, alapít
iskolát, kap díjat, s vagyont szerez,
de aki valódi tudást gyarapít
a laborban választ, s nem pénzt keres.

Mivel a tudomány termelőerő,
kapitalizmusban úgy lehetsz nyerő,
ha izmaid helyett fejed használod,
haszonra váltod megszerzett tudásod.
Az iskolapad élethosszig hívhat,
első vakációd lesz a nyugdíjad!



Élvezzük korunk megszolgált nyugalmát,
s meg is gebedünk gyorsan, mert üres
a pénztár – brókerre bíztuk a kasszát.
Övé a pénz, miénk a vész: egy ügyes
könyvelőn több múlik, mint sebész kezén,
Van, hogy a hálapénz is mindhiába,
s az ispotály rád omló szegletén
csendben átkezelnek a túlvilágra.

Mielőtt végképp ellágyítja agyad
a vénség, vagy a hajtástól megszakad
elgyötört szíved, hidd el, jobban teszed,
ha tiszta tudattal veszted el eszed.
Manapság úgyis hülyeség a módi,
a Sárgaházban megtanulsz vidulni!



Ha ránk kattan bolondokháza zárja,
csak nézünk ki fejünkből nyálcsorogva,
a rács kezünket rázza, rázza, rázza,
és kataton énünkben ácsorogva
képzeljük magunk kint és bent szabadnak,
míg Tőke főorvos úr meg nem unja,
az ápolók már zubbonyért szaladnak,
s a haldol végre szemed lehunyja.

Ha a lelkedbe fecskendezett méreg
szorongatja elméd, mint fát a kéreg,
ha kioperálták már homloklebenyed
vagy elektrosokkal főzték szét eszed,
munkaerőd piacra már nem viszed!
A szeméttelepen bevégezheted.



Országunk szemétteleppé gyalázva,
földünk alá végül PET palack térül,
nem tarsolylemez vagy római váza.
A civilizáció máza gyérül,
ahogy a tőke mindenféle mérget,
szaros pelenkát, levedlett rongyot
földünkre hord, hizlal millió férget
rajtunk, ránk öntve mindenét, mi romlott.

A tőke lakomájáról megmarad
néhány ehetőnek vehető falat,
s ráadásnak még, mit undorodva
kiokád a kapitalizmus gyomra.
 „Jó lesz a disznóknak!” röhög, s nógat:
„Tedd lábaskádba, s vidd, vár az ólad…”

Nincsenek megjegyzések: