A hónap mottója

"A gép nem a munkást szabadítja meg a munkától, hanem a munkáját a tartalomtól"

Karl Marx

2014. május 15., csütörtök

A liberalizmus kék színe 3. árnyalat 2dik kupac

Szivárványszínek


Felesleges azt fejtegetni, hogy micsoda szemenszedett baromság [1], a valóságnak mekkora figyelmen kívül hagyása ez az elgondolás, ehelyett érdemes megvizsgálni ennek a mára mítosszá nőtt tévhitnek következményeit, továbbá azokat érdekviszonyokat, melyek újratermelését fenntartják.

Ebben a böszme nagy, logikailag igazolhatatlan egyenlőségben először is valamiképpen definiálni kellett az eltagadhatatlan különbözőséget – valakik, valahol megszülték hát a kisebbségek fogalmát. Az ezredfordulóra gyakorlatilag kisebbség lehet akárki, aki képes fölmutatni bármilyen különbözőséget a többségtől vagy más kisebbségektől.
Ha pedig valakinek kisebbséggé sikerült válnia, nyert ügye van, hogy kisebbség is maradhasson [2] – a létező liberalizmus hittételei szerint ugyanis a többségnek kutya kötelessége ennek biztosítása és tolerálása.

Mindez pedig történik a minden ember abszolút egyenlősége nevében.

Barátaim! Nem éreztek némi ellentmondást ez ügyben?

A kisebbségmánia alapvető önellentmondása számos további, a tragikomédia határát már rég a másik oldalról súroló következménnyel – egyben a létező liberalizmus halványlilájának pszichedelikus színeváltozásával – jár.

Nevetséges, de lassan tragikusba fordul, hogy a nők – a Homo sapiens ötven százaléka [4]! –, kisebbségnek minősülnek és pozitív diszkrimináció alá esnek [3].
Nálunk nők pozitív diszkriminációban szigorúan csakis a munkahelyen és az oktatásban részesülhetnek (vö. Doboz ügy). Ha pimasz és vulgáris akarnék lenni (akarok!!!), a munkahelyi vonalon régen túl is teljesítünk: kurvának szinte kizárólag csak nők állnak. Ami az oktatást illeti, az egyetemen annak idején M. bácsi a megfelelő adottságokkal (vö. E kosár) rendelkező hölgyeket hozzásegítette, hogy háromszor-négyszer is vizsgázhassanak UV jegy nélkül. Mi ez, ha nem pozitív diszkrimináció? De komolyan: hogy is van ez elképzelve? Gizike buta, mint a köd, de föl kell venni, és át kell engedni a vizsgán, csak, mert két X kromoszómája van? Tuti, hogy ezt akarták a női kisebbségi jogok harcosai? Nyilvános deklarációját a nők szellemi alacsonyabb rendűségének?
Ugyanakkor nem bevallott tény, de bizonyos korosztályokban – gyakorlatilag az 1980 körül született korosztályoktól kezdve a mai húszévesekig – a nők igen nehezen találnak alkalmas ellenkező nemű partnert (vö. „szinglihordák). Szemenszedett hazugság, hogy nem is akarnak. Nem lehetséges, hogy ez jelenség a női nyomulásra adott reakciója az identitásukban megrendült szegény hímneműeknek? Ezt miért nem vizsgálja a szociálpszichológia és szociológia? És mikor kezdjük el pozitíve diszkriminálni a férfiakat?
A kérdés Skandináviában a földrajzból (vö. észak, nagyon észak) következő sajátos alkoholfogyasztási szokásokból eredően egészen más megítélés alá esik. Ha a hímneműek mind haszontalan alkoholisták, és (hagyományos) háború híján az alkohol csekély pozitív szerepe sem jön számításba esetükben, az országot viszont üzemeltetni kell, a nők szerepe ennek megfelelően fölértékelődik, és a szerephez szükséges jogok automatikusan járnak. Nem véletlen, hogy a hagyományos nemi szerepek felcserélődését a skandinávok még a nyelv átalakításával is igazolni igyekeznek. A kölkeknek valahogy fel kell dolgozniuk, hogy apa nem viking harcos (vö. berserk) többé, hanem otthon cseréli a pelenkát az öcsikén, miközben anya igazgatja a gyárat vagy az országot.
Ha már a pelenkánál tartunk: a munkájában pozitívan diszkriminált nő elhiszi a munkaerőpiacon betöltött fontosságának mitoszát [5], meggyőzik és meggyőzi magát, hogy boldog lesz attól, ha kilép a hagyományos nemi szerepek diktálta munkamegosztásból. És ha kilépett, gyakorlatilag egyenes út vezet ahhoz, hogy a reprodukció kulcsszereplője kivonja magát a reprodukcióból. Teljesen érthető, hogy ha fárasztó és felelős munkát végzel, nincs kedved otthon szaros pelenkákkal és undorító bébiételekkel foglalatoskodni. Egyáltalán, minek a gyerek, ha akadályoz a társadalom számára oly nélkülözhetetlen szakmai előremeneteledben, sőt abban, hogy egyáltalán belépj a szakmába. És ha nem kell gyerek, akkor értelmét veszti a család, mint gazdasági/kuturális/civilizációs egység, hiszen a szingli gazdaságilag sokkal jobban jár, teljes jövedelmét saját magára költheti. Ha nincsen család, minek a férj, aki csak azt akarja, még akkor is, amikor neked nincs kedved hozzá, különben is öregszik, horkol és undorító szokásai vannak vagy vesz fel idővel – akkor már jobb a sűrűn cserélt, az azonos nemű vagy az egyáltalán nem létező partner (vö. vibrátorpiac). A szingliség modellje ebbe a rendszerbe az indulástól bekódolt, és mire kiteljesedett, a létező liberális lakájmédia megteremtette eposzait is – Szex és New York és társai.
Mivel pozitív visszacsatolások léteznek (sőt, az emberi társadalom mintha csak gerjedésre hajlamos szabályozási köröket lenne képes kiizzadni magából) az emancipációs törekvésekből kinövő feminizmus kiharcolta (kisunnyogta, mert harcról azért nem volt szó) nők pozitív diszkriminációját, ez viszont a szélsőséges feminizmus erősödéséhez vezetett, olyasféle vadhajtásokkal, mint a genderizmus (lásd később).
Természetesen a világ „boldogabbik” felén megszületett a jellemző férfiválasz erre: nem pusztán szingliség, de egyfajta kivonulás a társadalomból, így a reprodukciós ciklusból is [6].

A magukat szexuális identitás alapján definiáló kisebbségek helyzete még tragikusabb (vö. meleg helyzet). Nevetni nem szabad! Hofi ideje már elmúlt – nem is tudom, hogyan élete volna meg a politikai korrektség diadalát!
Szegény szexuális kisebbségekkel valakik ügyesen elhitették, hogy ha a többség devianciájával [7] ellenkező devianciájukat egyre erőszakosabban nyomják a többség képébe, képesek lesznek a végtelenségig plusz jogokat kicsikarni többségből – hozomra. Pedig nem.
Amint a reprodukció veszélybe kerül, kiesik egy-két generáció. a ma lazulni látszó tolerancia vissza fog váltani. Az ugyanis a probléma az örökbefogadással meg a IVF-val (mesterséges termékenység), hogy vagy valahonnan máshonnan kell egy gyerek (a nettó szaporulat nem változik) vagy hozzá idegen ivarsejt, esetleg anyaméh szükséges. Magyarán: túlfejlett orvosi technológia, ergo kurva sok pénz [8]. És akkor hol a kibaszott esélyegyenlőség [9, 10]?
Az a kétségbeesett igyekezet, hogy biológiai (genetikai) eredetet próbálnak koholni a homoszexualitásnak, nem más, mint saját bizonytalanságuk kifejeződése – plusz egyeseknek jó üzlet, de erről később. És van miben bizonytalannak lenni. Miben is? A Facebook 56 féle identitást kínál [11], nem elég? De gondolkozz el azon, hogy miféle sivárság az, mely saját identitását legfőképpen a nemi öröm alapján határozza meg.
Baknyúl? Tenyészkanca sárlás idején?
Az állatok legalább csak párzási időszakban veszítik el a józan eszüket.
Azt mindesetre már elérték, hogy Pride felvonulásokon csinálhatnak szánalmas bohócot magukból, idegeníthetik el egyébként toleráns vagy közömbös potenciális támogatóikat, hergelhetik a szélsőségeseket (vö. provokáció – lásd később), és mindezeken túl a liberális, és liberalizmussal megfertőzött baloldali törvényhozások sorra deklarálják az ún. melegjogokat, amelyeket legkevésbé a melegek követnek, és amelyek ellen milliószám tiltakoznak a többségek tartozók. Akiknek a szava, a legteljesebb demokrácia mellett – ez ügyben szart se ér.

A létező liberális lakájmédia természetesen megteremtette az alternatív nemiség eposzait is – divat lett a melegkönyv és a melegfilm. A leglibériásabb lakájok, a haza média jelesei (vö. Sztálin kantáta) alig győzik agyondicsérni a leszbikus kislányokról vagy az alföldi meleg futballistafiúkról szóló filmet. És a hazai LHBT szervezet visongva fogadta soraiba Kölcsey-t az olcsó irodalmi pletykagyűjtemény merész, ámde annál elhamarkodottabb, viszont agyzsibbasztóan szenzációhajhász következtetései után.
Cúnya náci gondolat ugyan, hogy a reprodukcióból kiszálló egyedek végeredményben a társadalom demográfiai összeomlásához járulnak hozzá (vö. szingliség, gyerek nem vállalás), de attól még igaz. Egy darabig lehet kérkedni az egyediséggel, a mássággal, egy darabig lehet élvezni az előnyeit (lásd később), de amikor a többségi társadalom rájön, hogy mi folyik, a végső következmény megjósolhatatlan. Gyaníthatóan, ha az inga szokása szerint visszafelé lendül, lesz sírás rívás és fogaknak csikorgatása. El tudom képzelni, hogy a homoszexualitást minimum újra kriminalizálják [7]. El tudom képzelni a gyermektelenségi adót. Visszaüthet, ha addigra sikerül koholni valami genetikai eredetet a homoszexualitásra – a nácik mindig örülnek egy jól körülhatárolható „aberrációnak”.

Hasonlóan tragikomikus a vallási kisebbségek helyzete. A létező liberális kiskáté szerint minden vallás egyenlő, de persze vannak egyenlőbbek. Ma a világ nyugati felén minden vallás, felekezet, szekta – legyen akár a legdestruktívabb –, pozitív diszkriminációban részesül a kereszténység hagyományos formáival, elsősorban a katolicizmussal szemben. Londonban 2011-ben a keresztények a lakoság felét sem tették ki, Csehországban 15%-ot sem, (nyilván a sörben hisznek) mégsem jut eszébe egyetlen létező liberálisnak sem, hogy innentől kezdve ők a pozitíve diszkriminálandó vallás. Retorika szintjén ez a kereszténység régi bűnei miatt van, válogatás nélkül rátolva mindent katolicizmusra [12]. Minden más vallás bűntelen – ez annak fényében, hogy például az iszlám gyakorlatilag semmiféle engedményt nem hajlandó tenni a létező liberális eszmeiségnek, fölöttébb mókás. Különösen akkor, ha az iszlám országok viszont hallgatólagosan terroristának minősülnek, mivel éppen a létező liberális civilizációt fenyegetik – közvetlenül, deklaráltan.
A dolog ráadásul manapság úgy van beállítva, mintha a keresztények még mindig üldöznék az ateistákat, pedig rég fordítva van – ha valódi, fröcsögő vallási türelmetlenségnek akarsz tanúja lenni, hallgass meg egy létező liberális ateistát a vallásról, különös tekintettel katolicizmusról beszélni! De az se piskóta, ahogy bizonyos ateista zsidók saját ortodoxaikról beszélnek.
Pozitív mítoszokat sem a nem keresztény vallások, sem az ateizmus köré nem lehet koholni, így a lakájmédia démonizál, rögeszmésen a keresztény egyházak, elsősorban a katolikus egyház valós vagy vélt bűneibe kapaszkodva terjeszti a keresztény(katolikus)ellenességet, a fanatikusok rémtetteinek további túlzásával az iszlámellenességet, és általában a vallásos gondolkodás, a hit nevetségessé tételével propagálja az ateizmust.
A dolog természetesen már visszaütött. A liberális demokrácia nevében – az Egyesült Államok titkos terrorszervezetei hathatós segítségével – kirobbantott „diktatúraellenes” forradalmak mindenütt a Közel Keleten a radikális iszlámot hozták helyzetbe, anyugati világ a Közel Keleten működő terroristák keltetőgépévé vált.

A legkényesebb ügy természetesen az etnikai kisebbségek kérdése – néhány kivételtől eltekintve [13] a népirtásokat is ezen az alapon szervezik cinikus gazemberek. A képet természetesen tovább árnyalja, hogy az etnikai különbségek gyakran egybe esnek a vallási különbségekkel. Az etnikai kisebbség létének elismerése egyben a genetikai különbség elismerése ember és ember között, azaz az abszolút egyenlőség teljes tagadása. Mint fentebb írtam, a kisebbség fogalmát éppen amiatt sajátította ki a létező liberalizmus, hogy ezt az ellentmondást elkendőzzék.
Van egy pont, amikor egy ellentmondás akkorára dagad, hogy elkezdi igazolni önmagát: a nagy egyenlősdiben az etnikai diverzitás önálló társadalmi értékké nőtte ki magát. Az idegen szép lett, a nagy olvasztótégelyek, melyek képesek voltak magukba fogadni, integrálni, asszimilálni a hozzájuk érkező kisebbségeket, mára feladták, erővel elfeledték ezeket a képességeket. Olyan sikeresen elfeledték, hogy talán már azt se tudják lehet-e, szabad-e asszimilálni a bevándorlókat. Nem is akarják többé a kisebbségeket integrálni – és ez akár sértődéshez is vezethet, úgy tűnhet a bevándorló számára, hogy az ország ahová érkezett, annyira sem becsüli, hogy asszimilálni akarja. Az etnikumok zárványokká válnak, a bevándorlók többé nem akarnak a többségi, befogadó – ez már inadekvát kifejezés, a tápláló pontosabb – ország részei lenni, csak jogait – előnyeit – kívánják, kötelességet nem éreznek irányában. Nem érdekli őket a tápláló ország kultúrája, hűségük az anyaországuk felé irányul. A hagyományos szimbiózis, majd az azt követő összeolvadás helyett parazitizmus, és kölcsönös gyűlölet alakul ki.
Valószínűleg ez az oka, hogy XXI. század első évtizedére kizárólagosan győztesnek látszó multikulti végül csúfosan megbukott Európában és csendben kimúlik. A tömeggyilkos [14] Breivik zseniálisan mutatott rá a problémára egy olyan országban, ahol a zárványokban élő etnikai kisebbségek alig okoznak problémát például a szomszédos Svédországhoz viszonyítva, Franciaországról vagy Nagy Britanniáról nem is beszélve. A létező liberális propagandagépezet mindent megtett, hogy Breiviket magányos őrültnek állítsa be, nehogy szembe kelljen nézni a problémával. A tömeggyilkos abban volt zseniális, hogy nem az általa gyűlölt iszlám bevándorlókat vette célba, hanem kristálytiszta logikával azokat, akik szerinte felelősek az iszlám norvégiai térnyeréséért – saját honfitársait.
Az amerikai fekete lakosság esetén kívül [2] a létező liberalizmus odáig még nem jutott, hogy nyíltan követeljen pozitív diszkriminációt az etnikai kisebbségeknek, de a diverzitás és multikulti erőltetésével nyilván plusz anyagi forrásokhoz és kulturálisan indokolhatatlan [15] előnyökhöz juttatják őket.
A kisebbségek földrajzi diszkriminációja (autonómia) egyre forróbb téma Európában, mert a létező liberális demokráciák vakfoltjai már két esetben megmutatkoztak – katasztrófaközeli eredménnyel. Bosznia-Hercegovina gordiuszi csomóját a három nemzet országon belüli szétköltöztetésével „oldották” ki – ez ideig-óráig működhet, bár semmiféle logika sem igazolja, hogy akkor a tisztán szerb lakosságú szerb enklávé miért Boszniához, miért nem Szerbiához tartozik, vagy a horvát enklávé miért nem Horvátországhoz. Nyilván azért, mert a tiszta bosnyák (muzulmán) lakosságú maradék miniállam életképtelen lenne. A másik katasztrófa Koszovó. Az ősi Szerbia magja, ahol a beszivárgó (muzulmán) albánok szimpla túlszaporodással kiszorították az őslakosokat, mivel őket támogatták (kisebbségvédelem!), a szerbeket pedig minden módon elnyomták az európai hatalmak és az Egyesült Államok. Valakiknek valamiért nyilván érdeke a muzulmán zárványok ilyen fenntartása Dél Európában (lásd később).
Jelenünk próbaköve Ukrajna. Ha létező liberális demokrácia a krími rendezésben is rosszul teljesít, és ennek nagy a valószínűsége [16] – nagy bajoknak nézünk elébe. Meglehet, mire sorra kerül a létező liberalizmus szivárványszínű érdekviszonyainak elemzésére, a szomszédságunkban egy polgárháború, vagy még rosszabb zajlik majd.

Folyt köv.

Jegyzetek:

1. A testvérek különböznek: férfiak vagy nők, alacsonyak vagy magasak, szépek vagy csúnyák, erősek vagy gyengék, okosak vagy buták, jók vagy rosszak, etc.. Ha viszont egyenlők vagyunk, és te nő vagy, akkor nekem is nőnek kellene lennem, pedig nem vagyok, ha alacsony vagy, nekem is alacsonynak kellene lenni, pedig megütöm Frigyes testőreinek belépő magasságát, ha csúnya vagy, nekem is rútnak kellene lennem, pedig bizonyosan Adonisz vagyok, ha te erős vagy én is erős vagyok, pedig éppen alig tudok kimászni az ágyból, ha ostoba vagy, nekem is ostobának kell lennem, pedig talán nem vagyok, ha jó vagy nekem is jónak kell lennem, pedig épen szerinted én vagyok az eleven ürdüng. Ezek a kategóriák az általános egyenlőség eszméjében logikailag nem értelmezhetők.
2. A kisebbségvédelem követendő vagy elrettentő iskolapéldájának szokás felhozni – pro és kontra, létező liberális vagy (kripto)náci szempontok szerint – az Egyesült Államok fekete lakossága érdekében kifejtett pozitív állami diszkriminációt (vö. az amerikai krimikben a rendőrfőnökök színe változása [3]). Ellenzői szerint totál csőd, támogatói szerint teljes siker – az igazság természetesen középen van: aki élt az Államokban, meggyőződhet erről. A szegény déli államokban nem igazán sikertörténet, a gazdag államokban azonban sokkal sikeresebb – egészében a program sikeresen megteremtette az azelőtt nem létező fekete középosztályt ott, ahol erre lehetőség adódott a kapitalizmus keretei között (vö. szél ellen). Éppen ez az eredmény mutatja, hogy a program nem a kisebbség kisebbségként való fenntartására, hanem éppen az integrációjára szolgált.
3. A szinte teljesen ír férfiakból álló parancsnoki állomány az ezredfordulóra fekete férfiakra cserélődött (az ordítást valószínűleg ugyanabban az iskolában tanulták). Az abszurd most lép be: mára szaporodnak a női parancsnokok. Bár a Life-ban (OK – Mindhalálig zsaru) a női parancsnokot éppen egy ír férfi váltotta le…
4. Rendben. A távol keleten más a helyzet, de a nemek felborult arányát ott most éppen a férfiak szívják (meg Indiában az odatévedő fehér turistanők), és hülyeségre egyébként nincsen orvosság.
5. A feministák mítoszaival ellentétben nem minden foglakozás való nőknek [3], és nem minden hagyományosan férfiak számára „kitalált” mesterségben helyettesíthetők a férfiak. Ha ezt bizonyítani próbálnám, a rám ragadt „hímsoviniszta gyesznó” jelzős szerkezet csak további tápot lelne. Mindenesetre talán érdemes lenne statisztikailag megvizsgálni, hogy például az oktatás általános színvonalának hanyatlása a nyugati civilizációban térben és időben korrelál-e a tanári pálya elnőiesedésével. Ugyan nagy szívás lesz, de várjuk ki az időt, amikor mindennek gyümölcse beérik! Muhahaha! Én úgysem érem meg.
6. Természetesen az MGTOW mozgalomról van szó.
MGTOW-mozgalomról


FIGYELEM! A Férfihang.hu oldalain megjelenő írások szerzői jogvédelem alatt állnak!
Cikkeink utánközlését nyomon követjük az interneten!
Az írások a következő szabályok betartása mellett vehetőek át részben:
Az ön által most másolt cikkből kisebb részt idézhet a forrás (a szerző és a weblap) megnevezésével, vagy maximum az első feléig átveheti a cikket, amely esetben az átvett bevezető után az alábbi linket kell elhelyeznie:


A teljes cikk a Férfihang.hu - Antifeminista Férfimagazin oldalán olvasható:
http://www.ferfihang.hu/2014/03/31/ferfiak-akik-a-maguk-utjat-jarjak/
MGTOW-mozgalomról


FIGYELEM! A Férfihang.hu oldalain megjelenő írások szerzői jogvédelem alatt állnak!
Cikkeink utánközlését nyomon követjük az interneten!
Az írások a következő szabályok betartása mellett vehetőek át részben:
Az ön által most másolt cikkből kisebb részt idézhet a forrás (a szerző és a weblap) megnevezésével, vagy maximum az első feléig átveheti a cikket, amely esetben az átvett bevezető után az alábbi linket kell elhelyeznie:


A teljes cikk a Férfihang.hu - Antifeminista Férfimagazin oldalán olvasható:
http://www.ferfihang.hu/2014/03/31/ferfiak-akik-a-maguk-utjat-jarjak/
MGTOW-mozgalomról


FIGYELEM! A Férfihang.hu oldalain megjelenő írások szerzői jogvédelem alatt állnak!
Cikkeink utánközlését nyomon követjük az interneten!
Az írások a következő szabályok betartása mellett vehetőek át részben:
Az ön által most másolt cikkből kisebb részt idézhet a forrás (a szerző és a weblap) megnevezésével, vagy maximum az első feléig átveheti a cikket, amely esetben az átvett bevezető után az alábbi linket kell elhelyeznie:


A teljes cikk a Férfihang.hu - Antifeminista Férfimagazin oldalán olvasható:
http://www.ferfihang.hu/2014/03/31/ferfiak-akik-a-maguk-utjat-jarjak/
MGTOW-mozgalomról


FIGYELEM! A Férfihang.hu oldalain megjelenő írások szerzői jogvédelem alatt állnak!
Cikkeink utánközlését nyomon követjük az interneten!
Az írások a következő szabályok betartása mellett vehetőek át részben:
Az ön által most másolt cikkből kisebb részt idézhet a forrás (a szerző és a weblap) megnevezésével, vagy maximum az első feléig átveheti a cikket, amely esetben az átvett bevezető után az alábbi linket kell elhelyeznie:


A teljes cikk a Férfihang.hu - Antifeminista Férfimagazin oldalán olvasható:
http://www.ferfihang.hu/2014/03/31/ferfiak-akik-a-maguk-utjat-jarjak/
7. Ne nézzé mán! Az ember – emberszabású főemlős– természetes állapota a biszexualitás, tehát mind a kizárólag hetero, mind a kizárólag homo hozzáállás: deviancia. A jónépre jellemző szexuális nyomor mindjárt mérséklődne, ha a merítés nem ötven százalékot, hanem elvi száz százalékot tenne ki. He? Az én álmom a hermafrodita emberiség, ha egyszer hisztéria nélkül, komolyan és értelmesen képesek leszünk hozzányúlni a saját genomunkhoz.
8. Magyarországon, e kicsiny, ámde annál szegényebb északnyugat balkáni országban, ahol viszont a melegmásságjogi hőtérkép szerint

http://444.hu/2013/05/27/kumin-ferenc-parizs-utan-a-magyar-melegjogokkal-dicsekszik-twitteren/


a legliberálisabb a másság jogainak kezelése „Franciaországtól keletre és Dániától Délre”. Nálunk a másságbizniszben érdekelt szervezetek vállalkozó szellemű egyéneket keresnek próbaperekre, hogy az államot a nemváltoztatási műtétek OEP fedezetére kényszeríthessék.
9. A következő lépés logikusan a pszichoszexuális okokból terméketlen (azonos nemű vagy transszexuális) párok gyerekhez jutásának törvényben garantált anyagi támogatása, magyarán, hogy az IVF, béranyaság, klónozás, mittudomén! költségeit az egészségbiztosítás fedezze.
10. Nem vagyok képes kihagyni egy intoleráns, kirekesztő, hülye, ámbár szakállas viccet sem! A fiú odasomfordál az apjához:
– Apám! Be kell vallanom, hogy meleg vagyok!
– Igen? Mondjad csak, fiam, a médiában dolgozol, vagy valamilyen művész vagy?
– Nem én.
– Akkor, van neked úszómedencés villád a Rózsadombon?
– Nincsen.
– Jachtod az Adrián?
– Nincs.
– Esetleg van hófehér Mercédesz kabriód?
– Az sincsen.
– Akkor fiam, te nem vagy meleg. Te csak egy kis, hülye buzi vagy.
11. Pedig alapvetően csak háromnak van értelme: semlegesnem, nőnem, hímnem. A transzszexualitás valójában nemtelenség, mert a tudományunk egyelőre nem képes arra, hogy működőképes nemi szerveket produkáljon. Valaki képtelen a reprodukcióra, képes a reprodukcióra női ivarszervekkel vagy képes a reprodukcióra hím ivarszervekkel. Hogy minderről közben mit képzel, más lapra tartozik – az emberi szexualitás, mint örömforrás [7] nem a reprodukció tárgykörébe tartozik. Az a faj, amelyik azért adja fel a reprodukcióját, mert hamis szexuális örömök illúzióját kergeti, valóban megérett a kipusztulásra.
12. A keresztes háborúk több keresztény áldozatot követeltek, mint nem keresztényt, az inkvizíció kb. háromszáz évig tombolt igazán, és ezalatt többnyire nem más etnicitások, hanem a saját közösség ellenében pusztított. A gyarmatokon elkövetett rémtetteket szinte kivétel nélkül nem katolikus államok polgárai követték el, az újkori boszorkányüldözés, rabszolgaság – reformált egyházi vívmányok (vö. „protestáns etika” illetve „Keresztény vagyok, nem hülye.”). Marad a papi pedofília. Érdekes, hogy az ateisták pedofilíája a bűnüldözésen kívül senkit sem érdekel. A katolicizmus-ellenesség egyébként kiváló üzlet, például nyolcvanmillió példányt lehet eladni vele egyébként teljesen értéktelen lektűrökből.
13. Pol Pot költő például műveltség alapján irtotta az ő népét.
14. Aki nem önvédelemből embereket öl, az tömeggyilkos – vagy katona, de ebbe ne menjünk bele. Ha mindezt politikai üzenetként teszi, akkor nem tudom, milyen, talán politikai marketing-tömeggyilkos. De az ilyet a motivációi vizsgálata nélkül szimplán őrültté nyilvánítani – életveszélyes ostobaság.
15. Milyen alapon támogathatunk egy kultúrát a másik ellenében? Miért és ki szerint magasabb rendű a tam-tam dob Bach orgonájánál?
16. Erről sajnos külön poszt készül, mivel hála az Egyesült Államok jól ismert békeszerző tevékenységének és az Unió impotenciába oltott vakságának a helyzet percről-percre változik – romlik –, tántorog a polgárháború felé.

2014. május 2., péntek

A hatékonyság ellenforradalma 3

„…túlságosan sok hasznos dolog előállítása túlságosan nagy létszámú haszontalan népességet termel ki”
Karl Marx [1]

Illúzió és szemfényvesztés

Azt hiszem, az eddigieknél hosszadalmasabb bizonygatásra már nincsen szükség, hogy belássuk, a hatékonyság növelésének propagálása végeredményben szemfényvesztés.
Szemfényvesztés, mert igen sokszor nem valós hatékonyságnövekedésről van szó, hanem egyszerű csalásról. A tőke a jövő felélésével éri el azokat a makroökonómiai mutatószámokat, melyek a hatékonyság növekedését bizonyítják, és/vagy távoli rejtett rabszolgamunka, így lehetetlenül alacsony bérköltségek állnak a felfutás mögött.
Szemfényvesztés abból a szempontból is, hogy az értékképzés, így a profittermelés egyre döntőbb arányban a termelésből a tervezés, kutatás-fejlesztés-technnologizálás szintjére csoportosul, biomechanikus automaták szintjére degradálva a termelőket.
A hatékonyság tehát, amellett, hogy a tőkés profitját fokozza, az alapja a fogyasztó társadalom és a globalizált tőkés termelés kialakulásának, egyúttal a munkások feletti kontrollnak, végeredményben a munkásosztály, mint tudatos, cselekedni késze eszmei egység felmorzsolásának is eszköze.
A másik szemfényvesztés a globalizáció, mely mellett a szabadabb piaccal, a piac nagyságának kiterjesztésével, a tőke szabadabb mozgásának lehetőségével, a vámok csökkenésével érvelnek hívei. Nem mellesleg olyasféle jól hangzó maszlagokkal, mint a demokrácia terjedése, az emberi jogok szélesebb elismerése, a világ egészének bekapcsolása az információs infrastruktúrába, végeredményben egy világkormány és az egységes Föld, az örök béke elérése. Mindamellett, hogy a gazdasági érvrendszer önmagában is csak a profitmaximalizásáról szól, bölcsen hallgatván mindezek áráról, a liberális/altruista lózungokat lassan hatvan éve ismételgetik, anélkül, hogy a kontinentális (gazdasági) közösségek csíráinak kialakulásán kívül bármi is történt volna – az egész megmaradt a szépségkirálynő jelöltek által kötelezően elhabogott kliséhalmaznak, mellyel azt próbálják bizonyítani, hogy ők is értelmes és érző lények. A valóságban a globalizáció a jövő még teljesebb felélését, a fogyasztói szemlélet még szélesebb terjedését, az ázsiai rabszolga munkaerőhöz való hozzáférést jelenti.
A hatékonyság növekedése miatt a társadalom eddig példátlan méretű embertömeg eltartására (és bővített újratermelésére) vált képessé, és ez a tömeg egyúttal a megtermelt javak egyre növekvő piacaként a növekedés forrása is. Ezt a szimbiotikus kapcsolatot jelzi, hogy az erőltetett, irdatlan, túlpörgő fogyasztás időről-időre öngerjesztő hurkokat generál.
Mégis úgy tűnhet, a technológia segítségével a növekedés önfenntartóvá válhat.
Ez az illúzió a tőke legnagyobb szemfényvesztése, és a hatékonyság fokozásával, a fogyasztói szemlélet egyeduralkodóvá tételével és a globalizációval képes is fenntartani a korlátlan növekedés látszatát – egészen addig, amíg a jövőtől elorzott erőforrások is ki nem merülnek. A Föld gazdasága ugyanis egyelőre zárt rendszert képez.
Minél hatékonyabb lesz a termelés, annál hamarabb éri el a tőke növekedése határait, melyek már ma is világosan láthatók. A tőke egyelőre előremenekül, egyelőre van is hová, mivel azonban a pillanatnyi profitérdek maga zárja el a menekülés későbbi útját [2], résen kell lennünk, amikor majd valóban sarokba szorul!

Mi vár ránk?

A tőke a huszadik század folyamán már többször megmutatta, mire képes, ha vesztét érzi: a különféle mértékű fasizálódás az első világháború vége óta kíséri a történelmet. Mivel az eddigi fasizmusok Chilével bezárólag egyértelműen a munkásosztály hatalomátvételének alternatívájaként keletkeztek, kérdéses, hogy a munkásosztály e dolgozatban vázolt megtörése miféle utakra vezeti a sarokba szorított tőkéseket válság esetén.
A fogyasztói társadalom szellemi és erkölcsi szegénysége mindenesetre bizonyára kiváló táptalaja mindenféle totalitárius törekvésnek [3]. A terrorveszély folyamatos ébren tartása a nyugati világ köztudatában, vagyis a külső ellenség-belső fenyegetettség mesterséges fenntartása (megteremtése), mely a totalitárius rendszerek ismert és kedvelt fogása, mintha azt a célt szolgálná, hogy a társadalmat felkészítsék a rendkívüli állapotokból fakadó rendkívüli intézkedésekre, melyek természetesen a diktatúra bevezetését előzik meg. A fogyasztói szemlélet bizonyosan a szabadság korlátozását választaná a biztonság (jólét) ígérete fejében – még ha a választástételt demokratikusan is vezénylik le. Az út a globális, vagy két-hárompólusú államkapitalizmus [4] felé lélektanilag máris nyitva áll.
Előfordulhat az is, hogy előbb a fogyasztói társadalmak áthangszerelése következik be: kínai típusú, rabszolgamunka alapú termelés alakul ki Nyugaton is. Ha a termelők továbbra is munkát akarnak, ugyanolyan feltételekkel kell végezniük, mint az ázsiaiaknak. A totális kapitalizmus ezen a módon még könnyebben, külső ellenség híján is kialakulhat –természetesen az orwelli forgatókönyv szerinti pszeudo-ellenségeskedés ez esetben sem kizárt.
Az újfasizmus kiemelkedhet a káoszból is: a leggyorsabb, valószínűleg legvéresebb és legkiszámíthatatlanabb forgatókönyvek szerint az ázsiai típusú kapitalizmusok összeomolhatnak saját belső problémáik (demográfia, környezeti kihívások, kialakuló fogyasztói szemlélet) súlya alatt vagy hatalmas belső piacuk gyors felépülése után magukba fordulnak. Az ázsiai rabszolgamunka megszűnése Nyugaton mindenképpen káoszt idéz elő, mivel a javak előállítása az előállításukhoz szükséges tudás és szakértelem birtoklásáig bezárólag Ázsiába tevődött át. A tömegek rend iránti vágya pedig a történelem során nem egyszer eredményezett már fasiszta uralmat. Viszont tömegek hirtelen kijózanodása a fogyasztás mámorából, felébredése a fogyasztói lét szellemi ájulásából páratlan lehetőség lehet a közösségi eszme számára.
Az újfasizmus uralomra jutása elleni küzdelemben egyetlen előnyünk, hogy alábecsülnek bennünket, mert, úgy hiszem, a tőke ma már nem tartja ellenfélnek a munkásmozgalmat. Természetesen a harc így is nehéz és többfrontos. Egyszerre és globálisan kell küzdeni a tömegek fogyasztói szemlélete és a tőke ellen.

Van kiút? Mi a teendő?

Erre kell válaszolni minden baloldali gondolkodónak mielőtt a közösségi gondolat végképp feledésbe merül.
A legfontosabb kérdésre egyelőre nincs adekvát válasz, hiszen a baloldali gondolkodás ezidáig nemigen akarja észrevenni, hogy a célcsoportja lassan megszűnik létezni. Egyelőre ábrándokat kergetünk a proletár( világ)forradalomról, tapsolunk a Dél Európai tiltakozásoknak, melyeket többnyire valójában nem a munkás öntudat, hanem a fogyasztóként megszerzett javak elvesztése fölötti félelem vezérel, és nem vesszük észre, hogy a tőke harsányan röhög rajtunk, amint az üres levegőbe harsogjuk mozgósító szólamainkat.
Az anarchisták és az antiglobalista mozgalmak, úgy tűnik, valamennyire helyes úton járnak, amikor fellépnek a globalizáció ellenében, talán felismerve, hogy a kapitalizmus kialakuló új formáinak az ázsiai rabszolgamunka a gyenge pontja. Csakhogy eszköztáruk, mely jobbára kimerül az utcai akciózásban, a fogyasztói társadalomban sehová sem vezet – hiába kapnak így médiajelenlétet, szándékaik, elveik nem jutnak el a tömegekhez, mivel a média mindenestül a tőke szolgálatában áll, a tömegek szolidaritása híján legfeljebb médiabohócok és bűnbak/közellenség szerepét tölthetik be. A közösségi mozgalmak egyelőre nem nyújtanak olyan mondanivalót, mely az atomizálódott, réteg és egyéni érdekek mentén milliófelé hasadt tudatú fogyasztói társadalomban a többséget megszólítja, eléri. Anélkül pedig nem tudjuk még csak leleplezni sem a tőke szemfényvesztéseit, nemhogy cselekvésre mozgósítani százezreket.
Az internet relatív szabadságát és információterjesztő kapacitását ki kell használni, ameddig a tőke teljesen [5] befolyása alá nem vonja azt is. Múltba néző ábrándok kergetése és pótcselekvés helyett tudatos és célzott felvilágosító munkára (igen, propagandára!) van szükség, hogy a saját kizsákmányolásukat fel sem ismerő tömegek készen álljanak a cselekvésre, ha alkalom adódik.
Lesz alkalom.
A globalizáció jelenlegi szintjét és terjedését ugyanis az alacsony üzemanyagárak tartják fenn, és a tőke pillanatnyi profitérdekeinek engedve nem igyekszik hatékony , alternatív szállítási módok elterjesztésére [6]. Abban a pillanatban, amint az üzemanyagárak felszöknek, az ázsiai rabszolgamunka jelentősége és befolyása csökken, és a helyi termelés felértékelődik a tőke szemében – átmenetileg mindenképpen. Ekkor talán lehetőség nyílik a változásra, a cselekvésre. Mindemellett a valós és adekvát cselekvés már most is lehetséges: mindenkinek minden tőle telhetőt meg kellene tennie a lokalitás, a helyi gazdasági közösségek megteremtése és megerősítése érdekében.
Páratlan, és egyszeri lehetőséggel kell élnünk a megfelelő pillanatban, és ügyelni, hogy válság múltával a globális tőke ne legyen képes megsemmisíteni a megteremtett lokális gazdasági alakulatokat. Nem hiszem, hogy lesz több esély.

Vége?

Először publikálva: 2011-07-12 Rednews

Jegyzetek:

2. Az űrhajózás, a Naprendszer bolygóinak kiaknázása kitörési pont lehetne a Tőke számára. Mivel azonban túlságosan nagy befektetéseket igényel, lassú megtérülést ígér és fölöttébb kockázatos kimenetelű, köszöni, nem kér belőle. A kapitalista termelési módok közül egyedül talán a kínai államkapitalizmus lesz képes a világűr kihasználására.
3. Hatalomra jutása és a második világháború kitörése közötti időben a náci rezsim valamiféle totális fogyasztói társadalmat épített ki Németországban.
4. Az orwelli modell.
5. Az internet ellenőrizhetetlensége, szabadsága már ma is mítosz*. Ne feledjük el, hogy a csomópontok, melyeken minden információ átfut, hol találhatók, és ki képes ellenőrizni őket – globálisan! Helyileg pedig az állam vonhatja ellenőrzése alá az infrastruktúrát, ha igazán akarja. Az információtechnológia erőforrás igényes, érzékeny/sérülékeny és felhasználói számára ellenőrizhetetlen. Fogalmunk sincsen miféle kontroll lehetőségeket építettek bele az évek ellenőrizetlen fejlesztései során. Veszélyes bízni benne – még az 2011-es Arab Tavasz eseményeinek fényében is. Mellesleg a haszontalan tartalom, a reklámóceán lassacskán használhatatlanná is teszi.
6. Ezek léteznek: léghajózás, óriásvitorlások, a vasútban rejlő, szándékosan figyelmen kívül hagyott potenciál, etc.
*: A cikk első publikálása óta eltelt három évben a Showden botrány, és legutóbb a Heartbleed biztonsági rés nyilvánosságra kerülése kapcsán az US NSA feltételezett tudomása a résről és  kihasználása a mítoszt végképp romba dönti.

2014. április 28., hétfő

A hatékonyság ellenforradalma 2

„…túlságosan sok hasznos dolog előállítása túlságosan nagy létszámú haszontalan népességet termel ki”
Karl Marx [1]

Fejlett tudomány, még fejlettebb tudatlanság

A fogyasztói társadalom maihoz hasonló torz foglakoztatási aránya nem jöhetett volna létre a munka termelékenységének (a hatékonyságnak) az addigi történelemben páratlan fokozása nélkül. A termelőeszközök, majd a munkaszervezés forradalmi átalakulása után a huszadik századra bekövetkezett az, amit a marxizmus klasszikusai száz évvel azelőtt megjósoltak: a tudomány önmagában termelőerővé vált [2]. Olyannyira, hogy a technológia fejlődés önmaga jelöli ki saját irányait. Többé nem a társadalom igénye formálja a technológia fejlődést, hanem fordítva, a technológia kényszeríti rá magát és eredményeit a társadalomra [3].
A termelés hatékonyságának munkaszervezés által történő növelése (szabványosítás, szerelőszalag etc.) a technológiai fejlődés fölötti ellenőrzés elvesztésével együtt azt az ellentmondásos helyzetet eredményezi, hogy a termelő munkát végzők sem képesek többé átlátni a termelési folyamatot. A modern ipari termékek többsége a megkívánt mennyiségben nem állítható elő nagyipari, tömegtermelésre alkalmas technológiák nélkül, ezekben a munkafolyamatokban pedig az ember szerepe egyre inkább csupán a folyamatok kiszolgálójának szerepére értékelődik le.
A munkás nem tudja többé, hogyan működik a termék, amelyet gyárt és a gép, mellyel előállítja azt. Többnyire azt sem tudja, az alkatrész, melyet beépít, hogyan működik, és/vagy hogyan lehet előállítani. A részegységek előállítói sem ismerik a részek működési elveit – ez a nemtudás lebontható egészen az alapokig, sőt, mivel az egyre inkább eluralkodó információtechnológiai alkatrészeknek már a tervezését is gépek végzik, szubmikroszkópikus részeik előállítását gépek valósítják meg, a javak egyre nagyobb szeletéről az emberi tudás csak feltételezhető [4]. Hozzáteszem, hogy az egyre romló színvonalú oktatási rendszerek [5], kizárólag a fogyasztói magatartás rögzítésére és újratermelésre irányuló szellemi környezet, az alacsony színvonalú és rendezetlen információtenger, mely tudás és szórakozás álcájában (helyett) a lakosságra zúdul, csak a nemtudást, a dezinformációt és a zavart fokozza.
Az ember szerepe egyre többször tulajdonképpen csupán a szalag mellett szerelést végző bonyolult és drágán üzemeltethető (ezért lecserélendő, kiszolgáltatott) biomechanikus robot szerepére korlátozódik. Az IT példa azt is illusztrálja, hogy még a fehérgalléros alkotómunka is valamiféle kiszolgáló rutinná silányodhat.
Nem hiszem, hogy bizonygatni kellene, hogy a munkás öntudatnak milyen csekély lehetősége van ilyen körülmények között a kibontakozásra, sőt, az effajta öntudat a tömegtermelés szempontjából kifejezetten káros – szolgákra van szükség a gépsorok mellett, nem alkotókra. Így az sem szorulhat külön bizonyításra, hogy a fogyasztói szemlélet és a technologizált hatékonyságnövelés szimbiotikus viszonyban léteznek, és egymást erősítve gyengítik létszámban és öntudatban a munkásosztályt.
A hatékonyság technológiai forradalmairól közgazdász generációk [6] szólnak elismerően, követendő példaként és megoldásként állítva e változásokat a viszonylag és abszolút értelemben elmaradott térségek elé [7]. Azt mindannyian elfelejtik megemlíteni, hogy a hatékonyság ára a fogyasztói társadalom, a fogyasztó szemlélet automatikus kialakulása. Ez a szemlélet (világnézet?) pedig pusztítóbb minden explicit ideológiánál, mely az emberi történelemben mindezidáig a társadalmakat és egyéneket mérgezte.

A jövő felélése

A fogyasztói társadalom ugyanis egyenértékű a jövő felélésével, mivel minden mértéken túli pazarlást jelent minden anyagi és emberi forrás tekintetében.
Az erőforrások/alapanyagok véges volta miatt az egyre növekvő tömegtermelés már a mennyiségi szempontok szerint is eleve egyre silányabb termék gyártásához vezet. Mindemellett, a józan észnek – ha a rövidlátó profitmaximalizálást, és a fenntartható fejlődés (növekedés) mítoszát nem soroljuk ebbe a kategóriába – tökéletesen ellentmond, hogy egy hűtőgép, porszívó vagy autó élettartama töredéke legyen a harminc évvel ezelőtt előállított gépeknek, holott az anyagtudományok, az új szerkezeti és vezérlési elvek minden eddiginél hosszabb élettartamot tennének lehetővé eszközeink számára – ahogyan a nem tömeges fogyasztásra szánt repülőgépek esetében így is van. A tervezési munka jelentős részét azok az erőfeszítések teszik ki, hogy a termék a garancia időn belül működőképes maradjon, azon túl minél gyorsabban használhatatlanná váljon. A javak erkölcsi avulása a fogyasztói szemléleten keresztül befolyásoló divat révén szintén esztelen módon, mesterségesen felgyorsult.
Mindenféle indokolatlanul felgyorsult avulás végeredményben minőségromlás – selejt, gagyi, bóvli termelése. Az alacsony élettartamú termékek gyártása így az előállítójuk (termelő/tervező) számára öntudatromboló: az értéktelen holmi előállítójának értéktelenségét sugallja.
A fogyasztói társadalomban – paradox módon [8] – felerősödött környezettudatosság a környezettudatos fogyasztóban a teremékek előállítóit egyre negatívabb színben tünteti fel. Ehhez adódik, hogy a jövő generációk örökségének felélése nemcsak a munkásosztályban kelti egy másféle kilátástalanság és feleslegesség érzetét. Ez a kettős megvetettség a proletár öntudat újabb törését okozza.
Mindezeken túl a nem ázsiai proletariátusnak [9] el kell viselni azokat a fizikai és lélektani kihívásokat, melyeket a tőkés termelés globalizációja állít elébük.

Globális termelés – nem egészen globális fogyasztás

A közlekedés–szállítás hatékonyságának jelenlegi szintre növelése, így a szállítás költségeinek csökkenése és sebességének növelése nem automatikusan vezetett a globális termelés eluralkodásához. Kellett hozzá az a sajátos történelmi út, melyet Ázsia járt be, és melynek eredményeit és hatásait a következő szakaszban vázolom föl, kellett hozzá továbbá a fogyasztói társadalom, a fogyasztói társadalmat jellemző javak, és az ezek előállítására szolgáló termelési módszerek kialakulása is.
A hatékonyság növekedése nem csupán a termelésben, de a megtermelt javak minőségében is jelentkezett. Tárgyaink kisebbek, könnyebbek, egyszerűbbek lettek önmagukban is, nem csupán a felhasznált anyagok mennyiségi és minőségi silányulásnak vagy egyszerűen az anyagtakarékosságnak következtében. Az elektronizálás feleslegessé tette a bonyolult és nehéz mechanikus vezérlőszerkezeteket, műanyagok váltották ki a fémeket. A szabványosítás lehetővé teszi, hogy a világon bárhol előállított alkatrészek a világon bárhol ugyanazt az összeszerelt terméket adják ki. A javak és alkatrészeik tehát könnyen szállíthatóbbá, korlátlanul mobilizálhatóvá váltak.
Ugyanez áll magára a termelésre is. A szabványosítás, az építőszekrény-elv, a szerelőszalag, maguknak a termelőgépeknek egyszerűbbé, könnyebbé válása a tőke eddig ismeretlen mobilitását teszi lehetővé. És a tőke él is vele – oda és vissza. Ahol tudja, kiküszöböli a profittermelés legkockázatosabb és legköltségesebb elemét, az élő munkaerőt. Ha a munkásosztály túlságosan sokat követel munkájáért cserébe, megpróbálja géppel helyettesíteni vagy egyszerűen elvonul oda, ahol a követelés halkabb, vagy egyáltalán nem is létezik.
A harmadik millenniumra ez a tőke számára mesés hely egyértelműen Ázsia lett, szinte mérhetetlen munkaerejével, tradicionalizmusával, tekintélyelvűségével és/vagy a végletes kizsákmányolásra alkalmas társadalmi berendezkedéseivel (ázsiai típusú bolsevizmusok, kasztrendszer). Még mielőtt a tőke felfedezte volna ez utóbbiakban rejlő lehetőségeket, már pofátlanul kihasználta az ázsiai emberek mentalitását a nem diktatórikus távol-keleti országokban: 1980-ban az évi ledolgozott órák száma Dél Koreában 2800, Japánban 2100, az Egyesült Államokban 1820, Németországban 1700 volt (míg 2006-ban rendre 2300, 1800, 1800 és 1350).
Amikor pedig Kína modernizációs igénye, rabszolgamunka kapacitása és a tőke profitmaximalizáló buzgalma találkozott a hatékony és olcsó szállítás lehetőségével, létrejött a globalizált kapitalizmus legfurcsább és legveszélyesebb torzszülöttje, a kínai államkapitalizmus. [10, 11]

Ázsia – hatékony rabszolgatartás

Ázsiában, elsősorban a kínai típusú bolsevik ideológia mögé bújtatott államkapitalizmus megvalósította a hatékony rabszolgamunkát, mely egészen a legutóbbi időkig értelmezhetetlen kifejezésnek számított. Ehhez természetesen a technológia hatékonyság olyan magas foka szükséges, melyben az ember szinte felesleges is a termelésben.
Ez a tulajdonképpeni rabszolga munkaerő [12] az, mellyel a nyugati munkásosztály, legyen bármilyen fejlett is (sőt éppen fejlettsége – betagozódása a fogyasztói létezésbe – miatt), sohasem lesz képes felvenni a versenyt. Sohasem lesz olyan olcsó, olyan engedelmes, mint a rabszolga. Egész életében Damoklész kardjaként lebeg a feje fölött, hogy a termelést a tőketulajdonos bármikor áttelepítheti az olcsóbb munkaerő hazájába. Az, aki büszke volt saját keze munkájára, egyszerre csak Ázsiában gyártott alkatrészek félautomata összeszerelőjévé válik. Kitanult szakmája, megszerzett szakértelme bármikor feleslegessé válhat, és titkon tudja, hiába tanul új szakmát, szerez új szakértelmet, az új ismeret is bármikor meddő tudássá válhat [13].
Hiába alakít szakszervezet, hiába sztrájkol, ha a gyár maga szűnik meg a feje fölül, és nem talál másikat, ahol dolgozzon, és szervezkedjen.
A Tőke csalt, és megnyerte a partit a dugi ásszal, Ázsiával. Úgy tűnik, mindent visz. A hatékony kínai rabszolgamunka megadja a kegyelemdöfést a proletár öntudatnak. Ha élni akarsz, legalább a munka illúzióján és nem puszta segélyen akarsz élni, felejtsd el az öntudatod, felejtsd el, hogy képes vagy alkotó, értékteremtő munkára! A szolgáltató szektor nyitva áll előtted! Ameddig nyitva áll.
Válj engedelmes szolgálóvá/fogyasztóvá, tengődj boldog tudatlanságban és haszontalanságban!

Globális haszontalanság

A haszontalanság érzését csak fokozza, hogy az ember a termelési folyamatban tökéletesen felcserélhetővé vált, a legtöbb munka nem érdemel különösebb szakértelmet. Aki pedig fel- és lecserélhető, az tulajdonképpen haszontalan. A haszontalanság érzése lassan globálissá válik, viszont „hála” a fogyasztói társadalom minden határon túl butító szellemének és a Tőke hatékony, tudományos alapú propagandagépezetének [14], a dolgozók egyre kevésbé képesek felismerni saját haszontalanságukat és haszontalanságuk kiváltó okait. A fogyasztói társadalom szolgáló/fogyasztó tömegei nem képezetnek egységes osztályt/osztályokat, szinte megszámlálhatatlanul sok réteg és egyéni érdek mentén bomlik fel bármiféle egység, a szolidaritás eszméje világméretekben elolvad. Hogy is lehetnénk szolidárisak a marék rizsen rabszolgamunkát végző kínai vagy indiai gyerekmunkással, amikor tudjuk, hogy a munkánk elvesztését neki köszönhetjük? Pedig a szerencsétlen mit sem tud arról, hogy öntudatunk és munkáslétünk utolsó szikráit rabolják el tőlünk az ő marék rizsének árán. Neki nincs, nem is lehet proletár öntudta, ő a túlélésért küzd, és az egyetlen módja a túlélésének, ha elfogadja a rabszolgamunkát. Neki sohasem volt meg az illúziója, hogy hasznos munkát végez, a munkás létbe eleve úgy lépett, hogy gagyit termel, vagy olyasmit, melynek használatáról még álmodni sem képes, mert azt sem tudja, mire való, vagy mert egésznek sohasem látta, egyre csak alkatrészeket állítva elő.
Tulajdonképpen a nyugati proletariátusnak éppúgy sincs semmi esélye az öntudatra ébredésre, mint ázsiai kollégáinak, hiszen a küzdelem már akkor eldőlt, amikor elfogadta a Tőke játékszabályait. Nem hiszem, hogy ne tudtuk volna, hogy a Tőke csalni fog. Talán, valami hamis nosztalgia [15] folytán reménykedtünk abban, hogy nem fog. Ez azonban ugyanolyan illúzió, mint a kapitalizmusról szőtt egyéb ábrándképek: a jó kapitalista, becsületes kereskedő, a tisztességes bankár…
Először publikálva: 2011-07-12 Rednews

Jegyzetek:

2. Csak a történeti hűség és a tisztelet jeléül használom ezt a kifejezést. A tudomány ma sem termelőerő – a technológia az. Olyannyira nem a tudomány a termelőerő, hogy a technológiai fejlődés igényei ma erősebben határozzák meg az alapkutatás irányait (a „tudományt”), mint az alapkutatás a technológiát. Ugyanolyan tragikus következményei vannak és lesznek ennek a torzulásnak, mint az öntudatos munkásosztály feloldódásának a fogyasztói társadalomban, de ez már egy másik vitairat tárgyát képezné.
3. Természetesen végső soron a profitéhség, a technológia újításokban rejlő extraprofit ígérete rángatja láthatatlan drótokon a technológiai fejlődést. De ha jobban megnézzük a legutóbbi húsz-huszonöt év technológiai fejlődését, meglepve láthatjuk, hogy igen sokszor olyan dolgok állnak elő a tudomány és technológia boszorkánykonyháiból, melyeknek valódi használatáról a befektetőknek sincs dunsztja sem, egyszerűen csak bedobják a társadalmi közhasználatba, hátha sikerül valami hasznos, így jövedelmező alkalmazást találni neki. Tipikusan ilyen szinte mindaz, amivel az utóbbi tizenöt évben az információtechnológia előállt.
4. Vagyis elméletileg az ember számára is megérthető a nagy alkatrész sűrűségű mikroprocesszor működése, a gyakorlatban azonban évekbe telne ezeknek az áramköröknek a puszta áttekintése is – kapcsolások milliárdjairól lévén szó.
5. Megdöbbentő volt, hogy néhány éve az egyik kereskedelmi csatornán futó ún. szellemi vetélkedőn a tízmilliós nagyságrendű nyereményeket olyan kérdésekre adott válaszokkal lehetett megnyerni, amelyeket bárki, aki a második világháború előtt érettségizett, azonnal megadott volna. Ugyanebben az ún. szellemi vetélkedőben műveltnek mondható versenyzők buktak el, nonszensz, csak a zsugorított látókörű médiafogyasztók által megválaszolható kérdéseken.
6. Világnézetüktől függetlenül.
7. Például Rimler Judit Két forradalom előtt? Közgazdasági Szemle, XLIII. évf., 1996. március (231-250. o.).
8. Nyilvánvalóan rövid távú politikai/hatalmi érdekek mentén. A zöld politika kifejezés szerintem oximoron.
9. Az ázsiai munkásoknak sajnos megvan a maguk nyomora, melyen legfeljebb enyhíteni tudunk (gyerekmunka elvetése), valójában változtatni nem.
10. Nem szabad megfeledkezni Indiáról sem. A kasztrendszer, az ezzel társuló mélyszegénység és igénytelenség, és a hatalmas népesség révén India szinte ugyanazt a modern kori rabszolgamunkaerőt képes nyújtani a tőke számára, mint Kína.
11. A gondolkodók többsége elveti ezt a kifejezést, mivel az eddigi államkapitalista kísérletekben tulajdonképpen a magántőke állt az államok mögött. Kétségtelen, hogy az államkapitalimus jó eséllyel végül szimpla magánkapitalizmusba fordul, és történelmi távlatokban a mandarin-bolsevizmus tulajdonképpen csak egy egészen eredeti tőkefelhalmozás, jelenleg azonban még nem ez a helyzet. Kínában a szörnyeteg mandarin-bolsevik államapparátus a kínai nép nevében tulajdonol: a termelés kapitalista jellegűvé vált ugyan, de a bevétel döntő többsége az államé. A csúcsmenedzserek élhetnek hihetetlen gazdagságban, akár örökíthetik is vagyonukat, de bármikor el is veszíthetik – életükkel együtt. Kína jelenleg 2,5 milliós hadsereget tart fegyverben, melynek technikai színvonala lassan az amerikaiét közelíti, állami vezérlésű és finanszírozású technológiai ugrásokat hajt végre az élet sok területén, és csendesen gyarmatává teszi Délkelet Ázsiát és Kelet Afrikát. Azt hiszem, a kínai kísérletet joggal nevezhetjük államkapitalizmusnak. Ha jobban megvizsgáljuk, az orosz szisztéma hasonló jegyeket mutat.
12. A kínai munkás bére 3 %-a az európai vagy észak-amerikai béreknek!
13. Tipikus, angol humorral átszőtt művészi megfogalmazása ennek az életérzésnek az Alul semmi című színdarab és film.
14. Ne feledjük, ennek alapjait Göbbels vetette meg, és gyakorlatai kísérleteit a Harmadik Birodalom propagandagépezetével el is végeztette – nem lebecsülendő eredménnyel.
15. A tulajdonosi, kisvállalkozói kapitalizmusban még létezett valamiféle fair play, valamiféle erkölcs (legalábbis ezek erős illúziója), mely a globális, multinacionális vállalat-szörnyetegek korában, az irányítók arctalansága folytán már értelmét veszítette.

2014. április 19., szombat

A hatékonyság ellenforradalma 1

„…túlságosan sok hasznos dolog előállítása túlságosan nagy létszámú haszontalan népességet termel ki”
Karl Marx [1]

Kommunizmus kommunisták nélkül – anarchia anarchisták nélkül
 
Ugye hülyén hangzik?
Azonban, ha azok sem vevők (befogadók) a kommunizmus és anarchia eszméire, akik érdekében ezek az eszmék megszülettek, születnek, és csiszolódnak, akkor mire jó ez az egész?
Hol vannak a közösségi eszmék befogadói, támogatói, lehetséges megvalósítói?
Léteznek-e egyáltalán olyan létszámban, amely lehetővé teszi a változást az óhajtott irányba?
Amióta önállóan gondolkodni képes ember vagyok, kommunistának, marxistának tartom magam – nem kérdés számomra, hogy mire jó az egész. Viszont a közösségi és/vagy uralom nélküli társadalom eszméinek filozófiai-társadalmi-személyes marginalizálódása [2] éppen abban a korban, amelyben minden addiginál szorítóbban és élesebben kellene jelentkeznie élő igénynek ezekre az eszmékre, olyan különös ellentmondás, mely számomra magyarázatra szorul. Sőt, mielőtt bárki a közösségi jövőről az álmodozás szintjétől mélyebben kezdene spekulálni, a marginalizálódás okait kellene feltárni, a tendencia megváltoztatásának módjairól elgondolkodni.

A munkásosztály a paradicsomba ment?

Hol vannak a közösségi eszmék befogadói, támogatói, lehetséges megvalósítói?
Hol van a proletariátus, aki felismervén a kapitalizmus és saját természetét, feltárván a kapitalizmus és benne saját osztálya ellentmondásait, gyengéit és erősségeit, (forradalmi módon vagy szerves fejlődés árán, ez jelen pillanatban szinte mindegy) humanizálni képes a társadalmat?
Hol van az öntudatos munkásosztály?
Esetleg nem is létezik, és a marxizmus mindenestül marhaság? [2]

Nos, ez utóbbit bizonyítás nélkül nehezemre esik elhinni – a bolsevizmus világméretű bukását hiába hazudják a „kommunista utópia bukásának” [3], a bolsevizmus története nem bizonyít semmi ilyesmit. Egészen mást bizonyít, nevezetesen, hogy kommunizmus nem lehetséges kommunisták nélkül – éppen ez a tárgya ennek a dolgozatnak. A differenciálegyenlet sem veszíti érvényét, ha a peremfeltételek változásával más eredményt ad. A peremfeltételek változtak és változnak – nem szabad hát csodálkozni, hogy rendre az ellenkezője következett és következik be annak, aminek pedig a tan szerint történnie kellene. A tan nem bukott meg, a differenciálegyenletek érvényesek. Mindössze az alapítók halála óta alkalmazói valahogy egyre inkább elfelejtettek tudomást venni a peremfeltételekben, a társadalomban bekövetkezett változásokról. A bolsevizmus győzelme és bukása nem tett jót a tannak: egyfajta szellemi tompaságot igézett és/vagy kényszerített legjobb gondolkodóira is, meddő irányokba terelte a gondolkodást a lényeg megragadása helyett [4]. Nem áll szándékomban itt elvégezni száz év munkáját, nyilván nem is lennék rá képes, így csupán az eredeti kérdéshez, annak szándékoltan nagyvonalú, vitaindító kifejtéséhez, a temérdek, figyelembe nem vett társadalmi változás egyikéhez, az öntudatos munkásosztály eltűnéséhez térek vissza.
A munkásosztály ugyanis nyilvánvalóan nem jutott a paradicsomba – ellenkezőleg, minden eddiginél sötétebb pokolra szállt. És – a metaforánál maradva – azért jutott a pokolba, mert elveszítette (Eladta? Ez tisztázandó kérdés!) a lelkét – öntudatát.

Osztály és öntudat

Marx tanaiban kulcselem, hogy a történelem során először, a kapitalizmusban, megszületett egy olyan osztály, melyet nemcsak a kapitalista termelési módban betöltött helye, ebből származó ereje és „szabadsága” [5] tesz alkalmassá a társadalom átalakítására, hanem az is, hogy képes feltárni a kapitalizmus valódi természetét, felismerni saját helyzetét és potenciálját, mint társadalomformáló erőt. Marx szerint ez az osztály a munkásosztály, az öntudatos munkásosztály. A várt (és bekövetkezett) társadalmi változásokhoz ennek az osztálynak léte szükséges feltétel. Szükséges, de nem elégséges. Az elégséges feltétel az öntudat, a változás és változtatás képessége, mely a proletariátust alkalmassá teszi szerepének betöltésére.
A Kommunista Kiáltvány megjelenésétől a második világháború végéig – úgy tűnik – a szükséges és elégséges feltételek együtt álltak, és a proletariátus betöltötte társadalomformáló erejét. Hogy mostanra a helyzet gyökeresen megváltozott, annak véleményem szerint az az oka, hogy mind a szükséges, mind az elégséges feltétel megszűnt. Nincs munkásosztály, de legfőképpen nincs öntudatos munkásosztály. Megkockáztatom, hogy ez az állítás nem csupán Magyarországra, a volt bolsevik blokk országaira, de a Glóbusz egészére érvényes. „Micsoda ostobaság!” gondolod, és abbahagyod az olvasást. „Hiszen mindenki dolgozik, sőt egyre többet dolgozik, hogy fenntarthassa és újratermelhesse önmagát.” Számszerűen ez az okfejtés nagyon is igaz a modern, nyugati társadalmakra [6], sajnos azonban a gondolatmenet egészében hibás: munka és munkavégzés közé a modern társadalomban nem szabad egyenlőséget tenni. Ma a „dolgozom” csak termodinamikai értelemben jelenti, hogy munkát végzek (az energiámat befektetem), a „dolgozás”, a modern munkavégzés nem jelent automatikusan értékteremtést. Sőt!
Érdemes elgondolkodni azon, hogyan volt képes a kapitalizmus megvívni csendes ellenforradalmát. Hogyan volt képes önmaga (a tőkés termelési rendszer) egyik alapelemének feladásával olyannyira megváltozni, hogy a proletariátus jelentette fenyegetés gyakorlatilag megszűnjön?

A hatékonyság diadala

Miközben a proletariátus vívta a maga forradalmait, és durva, halálos, sokszor orvosolhatatlan hibákkal, de megkísérelte a gyakorlatba átültetni Marx eszméit, ahol, és amíg tehette [7], a kapitalizmus is vívta a maga csendes, észrevétlen ellenforradalmát. Észrevétlenül, mert az eszközök, melyekkel ezt az ellenforradalmat harcolták, egyúttal a tőkés gondolkodás és érdekrendszer központi elemét is szolgálták, ti. a profitmaximalizálást.
Mindezen ellenforradalmi eszközök közül a leghatékonyabb, mert a legalattomosabb, a hatékonyság (termelékenység) növelése – valódi tömegpusztító fegyver. A hatékonyság ellen senki sem emel szót. Olyan, mint a kölyökkutya a reklámfilmben, aranyos, ártalmatlan és látszólag még hasznos is – könnyebbé teszi az életet, gazdagabbá a társadalmat, óvja a környezetet és az orrodat is tisztíccsa.
A tőkés termelés ma oly hatékony, hogy a világ ipari termelésének egészét a Föld lakosságának egytizede állítja elő, a mezőgazdasági termelését a másik tizede – vagy talán még alacsonyabbak a százalékok. Az bizonyos, hogy ezek az arányok helyileg [8] még rosszabbak (vagy jobbak – az értékítélet nézőpont kérdése). Az Egyesült Államokban 1869-ben a termelők (ipari és mezőgazdasági) és nem termelők (szolgáltatás és nem foglalkoztatottak) aránya 1:3, száz évvel később 1:4, 1995-ben már 1:6, 2010-ben 1:10 [9]. Pusztán a mennyiségi változás is mutatja a munkásosztály erejének hanyatlását egyszerűen relatív és abszolút létszámának megfogyatkozása által. Azt, hogy a proletár öntudatra milyen és mennyire súlyos csapást jelentett a teremlőerők ilyen átrendeződése, hogyan szűnt meg az elégséges feltétel is, meglátjuk a továbbiakban. A proletariátus számbeli meggyöngülésén túl a hatékonyság növelése lehetővé tette ugyanis a fogyasztói társadalom kialakulását és a tőkés termelés globalizációját is.

Termelés helyett szolgáltatás

Az amerikai (Egyesült Államok) típusú fogyasztói társadalom egyik fő jellemzője, hogy a nem termelő tevékenységet végző, de munkában lévők létszáma legalább négyszerese a termelőkének, az összes termelőmunkát pedig a lakosság tíz, vagy kevesebb, mint tíz százaléka végzi. Mindeközben a termelők munkaideje nem növekedett, sőt, az iparilag fejlett országokban (OECD) 1980 és 2006 között tíz százalékkal csökkent [10]. Ez azt jelenti, hogy a termelők szabadideje növekszik, szabadidejük kitöltése pedig a szolgáltatási szektor további növekedését generálja.
A szolgáltatási szektor túlnövekedése a foglalkoztatottság minden eddiginél magasabb szintjéhez vezet: vannak országok, ahol a lakosság hatvan százaléka munkavállaló. Szociológiailag fel lehet sorolni ennek pozitívumait, elsősorban a nők egyenjogúsodását, azonban már itt is azonnal jelentkezik a negatívum a társadalmi mikrokörnyezet, elsősorban a család erodálása révén. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a nők tömeges munkába állása újabb szolgáltatási igényt támaszt: a gyermekelhelyezés rendszereinek kiépülését.
Mi is a baj a szolgáltatással? Maga a név árulkodó, hiszen magában hordozza a „szolga”, „szolgaság” gyökereket. Az ember nem szolgaságra termett. Mások kiszolgálása csak keveseknek jelent örömet és semmiképpen nyújtja azt a fajta kielégülést, amit akár csak akkor érez az ember, ha sikeresen kifarag egy kapanyelet vagy egy használható fogpiszkálót. A fogyasztói társadalom az alkotás örömét rabolja el az emberektől, és ezzel egyúttal azt az öntudatot is, melyet az alkotás képessége ad.
Amit a szolgáltatóként végzett munka cserébe nyújt, az nem más, mint egyrészt a szolgalelkűség alattomos beépülése a tudatba [11], másrészt paradox módon ezzel egyidejűleg egyes szolgáltatási szektorokban (elsősorban az állami bürokrácia, pénzügyek és marketing) a fontosság és hatalom illúziója [12]. Nyilvánvaló, hogy sem a szolgalelkűség, sem a hatalom illúziójának fogságába esett emberektől nem várható el, hogy annak a társadalomnak a megváltoztatására törekedjenek, mely tökéletesen megfelel lelki igényeiknek. Továbbra is az öntudatos, termelő munkásság marad az egyetlen erő, mely képes lehet ezekre a változtatásokra. Már, ha létezik ilyen.
Nem utolsósorban, azzal, hogy a munkás a fogyasztói társadalom része lesz (legalábbis úgy tűnik, a proletariátus tömegei – Nyugaton mindenképpen – elfogadják a fogyasztói szemléletet, és élik a fogyasztói létet), osztályöntudatát önmaga adja fel. Az éhes proletár képe többé nem mozgósít [13] – a Nyugat proletariátusa nem éhezik, hanem fogyaszt. Lehet, hogy a munkásosztály mégis a paradicsomba ment?

Ha igen, a szolgák paradicsomába.

A szolgalelkűség legnagyobb veszélye pedig, hogy nem egyszerűen csak a szolgálatot közvetlenül végzők tudatába épül be, hanem az ilyen munkát végzők eltartottjaiba, sőt, a szolgálatot igénybe vevőkébe is, hiszen természetessé, elfogadottá válik a szolgálat léte. Ily módon a termelő munkát végző számára is elfogadhatóvá válik a szolgai működés, az automatikus munkavégzés, a termelés anélkül, hogy a termelő tudná, hogy valójában mit csinál.

Az alkotás öntudata megszűnik.

Először publikálva: 2011-07-12 Rednews

Jegyzetek:

2. A hivatalos filozófiai iskolák – legalábbis a világ ezen boldogtalanabbik felén – alig vesznek tudomást rólunk; tetszeleghetnek a marxista filozófusok a saját körökben elért eredményeikkel, nyugaton is legfeljebb, mint érdekes ízeltlábú fajra tekintenek a – félve írom le – baloldali gondolkodókra. A mai magyar társadalomban baloldalinak lenni egyenesen a hitványság és/vagy ostobaság szinonimája, az átlagember személyes szintjén pedig – hála az elmúlt száz év áldásos történelmének, politikájának és a jobboldal sikeres propagandamunkájának –, a kommunizmus és anarchia veszélyes, egyenesen ember- és civilizációellenes eszmék.
3. „A kommunista utópia megbukott.” Ennyi jólfésült hazugságot egyetlen állításba csak az az intellektus képes gyúrni, aki évszázadok félelmeit, szolgalelkűségét és gyűlöletét gyűjti magában a közösségi eszme ellenében. Az utópia szónak negatív tartalmat adni, a kommunizmust utópiának tételezni, a bolsevizmust kommunizmusnak nevezni, majd az előbbi törvényszerű [4] bukását (És erőszakos megbuktatását, ezt sohase feledjük, elvtársak!) az utóbbira ragasztani, igazi propagandabravúr. Ezt a bravúrt azért nagyban segítette, hogy a bolsevizmus még Dzsugasvili alatt és után is merte magát kommunizmusként meghatározni.
4. Lenin felismerése üdítő kivétel – lenne, ha népboldogító lelkesedésében végigvitte volna a gondolatot, és visszahelyezkedve a tan eredeti kereteibe, ráébred, hogy az a kapitalizmus, melyben él – és még inkább, amiben élünk – nem lánc, hanem háló. Egy csomópont felbomolhat ugyan, de az egészet csak egyszerre lehet felfejteni, elpusztítani vagy átkötni. A pillanatnyi győzelem lehetséges ugyan, de hamarosan a háló épen maradt egésze kerekedik fölül – a hálóból nincs menekvés. Iljics talán meg is oldotta a differenciálegyenletet az új peremfeltételekkel (imperializmus, ahogy valaha nevezték), de az eredmény valószínűleg nem nyerte el a tetszését, így hallgatott róla.
5. A marxi értelemben vett szabadság és megszabadítottság.
6. Az Egyesült Államokban a munkában lévők 70, 48, 30 és 20 % dolgozott a termelésben 1869-ben, 1957-ben, 1995-ben és 2010-ben. A termelő-szolgáltató arány tehát bő száz év alatt ellenkezőjére váltott, mára még jobban eltolódott. A szolgáltatásba minden olyan tevékenységet beleszámítok, mely nem jár valódi értékteremtéssel.
7. Ahol tehette, ott sem tehette sokáig, a bolsevizmus más okokból, de szintén nem tűrte az öntudatos proletárt.
8. Az európai vagy észak amerikai mezőgazdaság legendás hatékonysága miatt ezeken a területeken már 1990-ben a lakosság alig 2 %-a állította elő a mezőgazdasági javakat. 2010-ben az Egyesült Államokban 0,7 %.
9. Abszolút számokban egészen 1995-ig a munkásosztály létszáma nem fogyatkozott, sőt, nőtt is valamicskét az Egyesült Államokban – mindössze jelentősége csökkent drámaian.
10. Például Németország 20,6 %, Franciaország 16,2 %, Spanyolország 10,1 %, Egyesült Királyság 8,3 %, Dánia 3,0 %, Kanada 2,2 %, USA 1,0 %, Japán 14,3 %, Dél Korea 17,8 %, hozzátéve, hogy Dél Koreában még így is harminc százalékkal magasabb a ledolgozott órák száma, mint az OECD átlag – majd kétszerese a németnek.
11. A szimbólumok, metaforák és számmisztika mitológiai ködén túl gyakorlati jelentősége van annak, hogy Mózes negyven évig masíroztatta a népét a sivatagban, mielőtt megkíséreltek volna az Ígéret földjére lépni. Negyven év alatt ugyanis kihalt az a generáció, melynek tudatába a szolgaság-rabszolgaság beépült. Új, szabad országot és közösséget szolgalelkű emberek nem építhetnek föl.
12. Mindenki találkozott olyan emberekkel, akik erre az illúzióra építik az életüket. A fogyasztói társadalom propagandája, mely a sikert, elsősorban az anyagi (pénz) sikert, a legfőbb értékké tette, ezt az illúziót csak fokozza.
13. A legaljasabb módon visszaköszön azonban a magukat baloldalinak, munkáspártnak etc. hazudó pártok gyűlésein. Gondoljunk csak az Internacionálét éneklő Bajnaira!

2014. április 13., vasárnap

Hazám

Másodszor futok neki ennek az ügynek, mert az emberben néha addig gyűlik a keserűség, hogy ki kell csordulnia. Először kétezer tavaszán kíséreltem meg, hogy szonettekbe gyűrjem mindezt, de akkor - talán nem volt ennyire tönkrement minden, talán ostobább voltam, talán "ideológiailag nem voltam elég érett", mindegy - nem állt össze a koszorú.
Azóta szétverték az oktatásunkat, egészségügyünket, színházunk, szórakozásunk bulvárrá züllesztették, falvainkat, városainkat, közlekedési rendszerünket tönkretettek, a kizsákmányolás körei véglegesedtek, okosabb ugyan nem lettem, de idősebb igen, és visszataláltam - érettebben, értőbben, több tudással - a marxizmushoz.
A régi változatból mindazonáltal sok minden érvényes maradt, egész strófák kerültek át. Sajnos.
Ez lett az eredmény.
Azért itt közlöm, mert ez nem irodalom, ez politika, osztályharc, ilyesmi.
Csak véletlen, hogy másfél havi gyötrődés után éppen tegnapra lett kész. Viszont ma teszem föl, nehogy valaki azt higgye, hogy valamelyik költőnkkel akarom összemérni ezt a - hm... - teljesítményt.


Hazám
koszorú


Itt ganéhegyek között az emberek
kényszer ritmusára ropják a csárdást:
ringyóként riszál népünk, és kéjeleg.
Pár pojáca poros porondon lármáz,
tragédia helyett botrányt játszanak,
szemünkbe szenny szivárog száz csatornán,
felfogják firkába fulladó falak.
Szűkös terekre tülekszünk gorombán,
talpunk alá terül az örök ugar,
hol elfeledett babonákat fial
a rest elme, ekként űzve unalmát.
Élvezzük korunk megszolgált nyugalmát
ha ránk kattan bolondokháza zárja!
Országunk szemétteleppé gyalázva.


1

…Itt ganéhegyek között az emberek
degeszre híznak a tőke moslékán,
mit a rozsdás vályúba löttyintenek
elibénk pimasz lakájai léhán.
És tiporva, és csámcsogva, és röfögve,
kéjjel behabzsolunk minden szemetet,
mert a ravasz gondosan egy kis bögre
melaszt a korpásvödörbe beletett.

Ha tele a gyomrod, miért rühellnéd,
hogy ólban laksz, és disznó minden szomszéd,
s országunkat disznóóllá tette
bendőnk? Ne lamentálj sokat felette!
Öltsd föl, mi kultúrádból még megmaradt,
– bő gatyád –, és játssz skanzenben díszmagyart!


2

Kényszer ritmusára ropják a csárdást
minálunk, nem önmaguk örömére.
Ez lett védjegyünk, nem is járhatunk mást,
cincog, brummog az „élni kell” zenéje.
Matyóhímzés, orrpecek – egy a vége:
a tőke bennszülötté tehet saját
hazánkban, s még ki is röhög érte.
míg haláltáncunkon megszedi magát.

Sírjaink domborulnak, unokáink
elfordulnak, mert tudják, nagyapáik
hagyták, hogy őseik hantját turisták
tiporják, s markuk baksisért tartják.
Kezedben a múltad és jövőd ára,
költsd a kupiban a hús vigaszára!


3

Ringyóként riszál népünk, és kéjeleg
üzletszerűen, gerincünknek húrja.
perverz kuncsaft ragacsos ágyán remeg.
Ha alánk tesz, Madám Tőke lenyúlja
kapzsin egészen, mit fizet keserves,
mocskos munkánk, s permanganátunk
címén, mellét kasszának nyomva, elvesz
még pár fityinget, míg mi irrigálunk.

Unod, hogy pénzed stricid ellovizza,
és minden undok kis kapitalista,
e kárpát-medencényi kuplerájban,
rothadt magját nyögve hagyja a szádban?
A Capital Cirkusz sátra újra nyílt,
ott világraszóló kunsztja felvidít!


4

Pár pojáca poros porondon lármáz,
Parlamentünk produkciója ennyi.
Botor bohóc, nem bűvész vagy légtornász
honatyánk, száz trükkjében sincs új semmi:
Tőke porondmester úr farba rúgja.
s buta bohóca bambán vigyorog.
A publikum kínjában röhög rajta
úgy, hogy a húgyunk gatyánkba becsorog.

Ha nem tudsz már önfeledten röhögni,
s a lónyálból többet felböfögni,
az ósdi produkciókat rég unod
pattogatott kukoricád elfogyott,,
Elmédet Shakespeare fényesre dörzsölje
ülepedre meg vár színházi zsöllye.


5

Tragédia helyett botrányt játszanak
egyformának látszó, öntelt ripacsok.
Ajkukon mocskossá válnak szent szavak,
ám talentumuk ennyi csak: a mocsok
mocsok marad, nem válik sár arannyá,
de torz ego Aranyt sárrá dagasztja.
Nem a drámát rendezik igazzá,
létünk lesz színpaduk hazug darabja.

Hát nem tetszik, hogy a tőke szólamát
fújja a kar, nem hallhatsz itt semmi mást,
s esténként jelmezes hamisság lép
színre? Maradj csak otthon! A mozgókép
deleje szépen a kanapén maraszt,
s a tévé előtt zombivá suvadsz.


6

Szemünkbe szenny szivárog száz csatornán,
műsorfogyasztók, nem élvezők vagyunk.
Magunkkal egylényegűek nyomorán
szórakozva hagyjuk tunyán, hogy agyunk
addig mossa unalmunk vámszedője,
míg engedelmes fogyasztói nem leszünk
áruknak és tanoknak, így a tőke
bazárjából bármi bóvlit megveszünk.

Ha már torkig vagy, hogy hazug reklámok
közé adagolt silány filmfoszlányok
talmi hőseinek sorsát csócsálod,
napról-napra mások hazudják álmod,
a melóhelyen nem leszel magányos,
szorgos munkást szívesen lát a város!


7

Felfogják firkába fulladó falak
távlatainkat időben és térben,
ablakaik csak rabságra nyílanak,
– társunkra a bérmunka börtönében.
Szobánk cella, lakásunk hálókörlet,
kényszermunka életfogyt az ítélet,
aki beleszületett, ki nem törhet.
Bérünk, vérünk, létünk is a banké lett.

Ha még csak rakod a téglát, a falat,
ha még nem építetted bele magad,
ha nem vagy smasszer saját börtönödben,
ha nem adod fel magad megtörötten,
ha a megunt melóban rég nem leled
örömed, lépj ki, az út elfut veled!


8

Szűkös terekre tülekszünk gorombán,
tehetetlen tömegként közlekedve:
az ember munkába vánszorog kábán,
koránkelésre kárhozottan, este
nyűtt lábon siet haza, hogy vackára
dőljön, halni, s nem pihenni készen.
A tőke mókuskerekébe zárva
út és utas észrevétlen enyész el.

Ha nem bírod a városi mélabút
és felismerted, hogy nincs más kiút,
elrejt talán a nyakas magyar vidék,
mi önmaga zárványaként őrzi még
magát, ha vissza nem riaszt a fura
lét, menedékre lelsz, költözz falura!


9

Talpunk alá terül az örök ugar,
hol ért kalász lengett, csepegett nektár,
dús földünkre immár csak import cudar
gyümölcse jut, és sokezernyi hektár
elhever parlagon. De ha úgy diktál
a piac, máris dízelrepce sarjad
a gyomon, s jövőről álmodik már
falunk, e Hátsó-Európai gyarmat.

Ha torkodon akad a lengyel alma,
ha megnyomorít a hitel hatalma,
ha a teszkóból veszed levegődet,
ha szépen kettévágja legelődet
az adódból rakott autópálya,
vár a templom, térded ott hajtsd imára!



Hol elfeledett babonákat fial
kapzsiságunk, ha hitünk is feledjük,
Mammon oltárán áldozati ital
lesz hamar vérünk, s ítél felettünk
a tőke istene. Pénz himnusza szól
örökre, de fejünkre száll az átok,
amikor hagyjuk, hogy a templomokból
Krisztust korbácsolják ki a kufárok.

Ha zsebed kiforgatta hamis szekta,
arcul köpött egy hithű ateista,
s pártod is lenyúlt tőled valamit,
tán érzed már, ész nélkül mit ér a hit,
tanulni sohasem késő, munkátlan
elméd élesítsd ki az iskolában!



A rest elme, ekként űzve unalmát,
tudománynak a nagy semmit tette meg,
s a kutató megkapja jutalmát
ha e témában tudással tetszeleg.
Ki mindent tud a semmiről, alapít
iskolát, kap díjat, s vagyont szerez,
de aki valódi tudást gyarapít
a laborban választ, s nem pénzt keres.

Mivel a tudomány termelőerő,
kapitalizmusban úgy lehetsz nyerő,
ha izmaid helyett fejed használod,
haszonra váltod megszerzett tudásod.
Az iskolapad élethosszig hívhat,
első vakációd lesz a nyugdíjad!



Élvezzük korunk megszolgált nyugalmát,
s meg is gebedünk gyorsan, mert üres
a pénztár – brókerre bíztuk a kasszát.
Övé a pénz, miénk a vész: egy ügyes
könyvelőn több múlik, mint sebész kezén,
Van, hogy a hálapénz is mindhiába,
s az ispotály rád omló szegletén
csendben átkezelnek a túlvilágra.

Mielőtt végképp ellágyítja agyad
a vénség, vagy a hajtástól megszakad
elgyötört szíved, hidd el, jobban teszed,
ha tiszta tudattal veszted el eszed.
Manapság úgyis hülyeség a módi,
a Sárgaházban megtanulsz vidulni!



Ha ránk kattan bolondokháza zárja,
csak nézünk ki fejünkből nyálcsorogva,
a rács kezünket rázza, rázza, rázza,
és kataton énünkben ácsorogva
képzeljük magunk kint és bent szabadnak,
míg Tőke főorvos úr meg nem unja,
az ápolók már zubbonyért szaladnak,
s a haldol végre szemed lehunyja.

Ha a lelkedbe fecskendezett méreg
szorongatja elméd, mint fát a kéreg,
ha kioperálták már homloklebenyed
vagy elektrosokkal főzték szét eszed,
munkaerőd piacra már nem viszed!
A szeméttelepen bevégezheted.



Országunk szemétteleppé gyalázva,
földünk alá végül PET palack térül,
nem tarsolylemez vagy római váza.
A civilizáció máza gyérül,
ahogy a tőke mindenféle mérget,
szaros pelenkát, levedlett rongyot
földünkre hord, hizlal millió férget
rajtunk, ránk öntve mindenét, mi romlott.

A tőke lakomájáról megmarad
néhány ehetőnek vehető falat,
s ráadásnak még, mit undorodva
kiokád a kapitalizmus gyomra.
 „Jó lesz a disznóknak!” röhög, s nógat:
„Tedd lábaskádba, s vidd, vár az ólad…”